Nicola Yoon A nap is csillag

NICOLA YOON 

A NAP IS CSILLAG

Fülszöveg

Natasha: ​Olyan lány vagyok, aki a tudományban és a tényekben hisz. Nem a sorsban. Nem a végzetben. Vagy olyan álmokban, amelyek sohasem válnak valóra. Határozottan nem az a fajta lány vagyok, aki New York egyik utcájának emberáradatában találkozik egy aranyos fiúval, és beleszeret. Különösen nem akkor, amikor csak tizenkét óra választja el attól, hogy a családját kitoloncolják Jamaicába. Szerelembe esni nem az én sztorim. 

Daniel: Én vagyok a jó fiú, a jó tanuló, aki annak él, hogy megfeleljen a szülei óriási elvárásainak. Nem a költő. Sem az álmodozó. De amikor meglátom azt a lányt, mindenről megfeledkezem. Van valami Natashában, amitől kénytelen vagyok azt hinni, valami rendkívülit tartogat… mindkettőnk számára. 

Az Univerzum: Életünk minden pillanata e felé az egyetlen perc felé vezetett. Milliónyi jövő áll előttünk? Melyik válik valóra?

Azt hiszem ez volt életem eddigi legkülönlegesebb könyve. Még mindig nem tudtam dűlőre jutni vele, igazából egyszerre szerettem és nem szerettem. Mert pont az teszi különlegessé és nagyszerűvé, amit nem szerettem benne.

Az első hatvan oldal olvasása közben, nem hazudok minimum háromszor eszembe jutott, hogy abbahagyjam. Nehezen ment, pedig szeretem a romantikus regényeket. 

Sokáig nem értettem miért van szükség a sok kis fejeztetre, amik látszólag egyáltalán nem kapcsolódnak a történethez. Miért mászunk bele a biztosnági őr fejébe? Miért látjuk a vonat vezető előző estéjét? Ez csak két hirtelen eszembe jutott példa volt, ezeken kívül még számtalan kitérőt teszünk a regény során.

Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen egy regénynek általában két főszereplője van, az ő szemszögükből látunk mindent. Azokat a karaktereket is, akikkel találkoznak. Ám ezek az emberek akkor is ott maradnak, mikor főszereplőnk kimegy a szobából. Nekik is vannak gondolataik, múltjuk, okuk az akár néhágy perccel ezelőtt elkövetett tettre, vagy elmondott szavakra. Egy könyv nem két dimenziós, lehetne akár jelentek végtelen sora. Miért is ne lehetne megmutanti az olvasónak részletesebben azokat az embereket, akikkel főhőseink beszélnek, megmutatni egy esemény hátterét, ami éri őket, miközben eljutnak egyik helyről a másikra? Miért ne lehetne?

Van itt még egy dololog. Életünk során rengeteg emberrel találkozunk, viszonylag rövid időre. Beszélgetünk velük és így tovább. Sosem tudjuk biztosra szavaink, vagy egy gesztus milyen hatással van a másik félre. Megváltoztathatunk benne valamit, anélkül, hogy tudatában lennélnk. Visszahúzhatunk valakit akár a szakadék széléről is pusztán néhány kedves szóval.

Hatással vagyunk mások életére, igy vagy úgy.