Hannu Rajaniemi Kvantumtolvaj

HANNU RAJANIEMI

KVANTUMTOLVAJ (JEAN LE FLAMBEUR 1.)

fülszöveg

Jean le Flambeur kifinomult úriember és fondorlatos mestertolvaj, aki gondolatokat, ékszereket és titkokat lovasít meg a jövőbeli Naprendszer egzotikusan különc társadalmaiban. Élő legenda, aki egyszer mégis rajtaveszt, és utána hosszú időn át egy virtuális börtönben kénytelen saját másolataival halálos párbajokat vívni. 

Egészen addig, amíg egy titokzatos lány és még rejtélyesebb megbízója ki nem szabadítja… azonban a jótettnek ára is van, és ezzel kezdetét veszi Jean le Flambeur eddig legnagyobbnak ígérkező kalandja. Irány a Mars, ahol egy vándorló városban egyszerre kell felkutatnia régi önmagát és kicseleznie egy zseniális ifjú mesterdetektívet, a tét pedig sokkal nagyobb, mint elsőre azt bárki gondolná.

 „…egyszer eljön a pillanat, amikor a számtalanul sok átalakulás rétege alatt már nem találod magadat többé, és ez mindig nagyon szomorú. Úgy érzem most magamat, mint az ember, aki elveszítette az árnyékát.”   (Maurice Leblanc: Arséne Lupin szabadulása)

Másodszorra fogtam neki ennek a könyvnek, évekkel az első próbálkozás után (akkor talán az első fejezeten is alig jutottam túl). Akkor nem értettem, nem kötött le, szóval feladtam, egyszerűen nem volt kedvem szenvedni vele.

Most sem állítom, hogy értettem, de a férjem unszolására (aki olvasta és szerette a Kvantum tolvajt) újra nekiálltam, de csak azért, mert hónapokig nyüstölt vele (plusz időközben belefutottam az Altered Carbon című sorozatba, amire hamar ráfüggtem, a férjem pedig azt hasonló a könyvhöz.)

Szóval belevágtam.

Igen akadtak bőven olyan szavak, amiket nem értettem. Némelyiket a Wikipedián megtaláltam (azok voltak a könnyebb esetek), akadtak olyanok, amiket a szerző talált ki, ezeket a férjem próbálta felvázolni nekem (vagy együtt próbáltuk meg kitalálni őket). Egy idő után azonban elértem arra a pontra, hogy nem akartam görcsösen érteni minden számomra ismeretlen szót, egy részüket elengedtem, próbáltam a történetre figyelni.

Nagyon szerettem a borítót, és ezúttal egyáltalán nem zavart, hogy a főszereplő van rajta. Sosem tudtam teljesen eldönteni pimasz vagy kihívó a tekintete, de megnyerően néz ki, az biztos. Jean pontosan az a fajta karakter, akit képtelen vagyok nem kedvelni, és most nem a tinilányos rajongást értem ezalatt. Egy igazi úriemberként viselkedő tolvaj.

A történetről annyit röviden, hogy JÉZUSÚRISTEN! A scifi teszi különlegessé, de nélküle is egy teljesen élvezhető regény lenne. Viszont sokszor úgy éreztem, a képzeletem határait feszegeti, nehezen tudtam elképzelni bizonyos jeleneteket (ennek egyedül én vagyok az oka, szinte alig olvastam még ebben a műfajban).

Beszélgetéseink során a férjem elárult néhány spoileres infót a cselekményről, de egyik sem szegte kedvem, vagy tette kevésbé élvezhetővé az olvasást.

Ahogy haladt előre a történet nagyon sok apróság tartott éberen. Miért van Jean börtönben és hogyan került oda? Ki az a titokzatos Úriember? (erre a választ konkrétan munkahelyemen ebédszünetben tudtam meg és máig emlékszem mennyire kiakadtam. Még SMS-t is írtam a férjemnek, hogy én ezt most nem hiszem el!) A legfontosabb kérdés persze, hogy vajon összeszedegeti-e Jean az emlékeit?

Durván belecsapunk a cselekmény közepébe. Jean éppen börtönben, ahová fogalmunk sincs miért került, egy lány Mieli kiszabadítja onnan,mint később kiderül azért, megy titokzatos megbízójának célja van vele. 

Mindezek előtt azonban össze kell szedegetnie régi önmaga darabkáit, miközben Izidore a tehetséges ifjú detektív is a nyomába ered.

Jean és Milie történetnén  kívül figyelemmel kísérjük Isidore -t, aki az egyik kedvenc karakterem lett, sokáig ő tűnt a „legtisztábbnak” nem ült nyakig a mindenféle játszmában, végül aztán ő is részese lesz  a Tolvaj tervének, ám addig neki is meg kell vívnia a maga harcait. 

Továbbá a cselekményt, bizonyos időközönként Közjátékok törik meg, amik eleinte zavartak, mert nem értettem mire jók, mi az író célja velük, valahogy nem illettek sehová. Aztán egyszer, kattant valami és helyükre kerültek (azt már nem tudom, beszélgetés vagy olvasás közben). Mert volt értelmük, annak ellenére, hogy végig úgy éreztem a történeten kívül játszódnak, mintha mellékszálak lennének. Rövid fejezetek, amik talán még egymáshoz sem kapcsolónak (pedig de, csak lazán, és szerintem még időrendben is vannak).

Kinyomozni ki is voltál, mielőtt börtönbe nagyon nem egyszerű és időigényes. Nagyjából a könyv háromnegyedéig úgy éreztem, csak csordogál a cselekmény, pedig történtek dolgok, számomra egy unalmas perce sem volt. Folyton bennem volt a kérdés, vajon most milyen darabkáját találja meg a kirakósnak? Iszonyú kíváncsiság vitt előre, amibe néha (a vége felé elég gyakran) keveredett egy kis mind f*ck.

Helyszínünk többek között a Marson egy mozgó város, amit keresztül kasul bejárunk a könyv során. Látunk gazdag partikat, és lemerészkedünk a város legalsó szintjére, ahol eltorzult Hallgatagokként léteznek azok, akiknek lejárt az idejük.

(A Justin Timberlake filmhez hasonlóan az Idő itt is fizetőeszközként funkcionál.)

A sci-fi és a nyomozás, tolvajlás mellé időnként és egészen finioman becsúszik a romantika, szinte csak pillanatokra. Éppen eléggé ahhoz, hogy érzékeltesse két ember viszonyát, szóval nem csöpögős és drámai bekezdéseket kell elképzelni.

Nem könnyű olvasmány, sokszor utána kell nézni kifejezéseknek, ésnem utolsó sorban szerintem nyitottság is kell hozzá. Nagyjából egy hónapja olvastam, és most, hogy írom ezt a bejegyzést felrémlenek bennem az érzelmek, amiket kiváltott a történet. Nehezen indult, de minden egyes perc megérte. Más szempontból úgy érzem, felszínét kapargattam csupán egy olyan műnek, ami jóval több annál, mint aminek szavaim alapján tűnik.

Élmény volt!