Tomi
Amint berontottunk a templomba, és megláttam a feleségem, mielőtt elájult volna, minden önuralmamat lerombolta. Ugrásra készen előrántottam a pisztolyomat.
- Elkéstél öcsikém! – mosolyodott el diadalittasan Miki. – A kis feleséged már az enyém, a lányoddal együtt!
A kezem megremegett, mikor felfogtam, hogy a lány, akit mindennél jobban szeretek több sebből vérzik. Hófehér ruhájában, olyan volt, akár egy mennyből alábukó angyal. – Előbb öllek meg, mint hogy a tiéd legyen.
- Akkor jobb, ha sietsz, mert már megismerkedett a pengémmel, és bár a sérülései nem annyira súlyosak, bizonyos idő után a vérveszteség kellemetlen dolgokhoz vezet.
Eldurrant az agyam. Üvöltve a bátyámra rontottam. A lendülettől mindketten a padóra zuhantunk. Én kerültem felülre, hát nem haboztam kihasználni az ebből fakadó előnyeimet. A kést szorongató kezét annyiszor csaptam a földhöz, hogy végül engedett. Szinte állatias ösztönnel küzdöttem, mindenért, ami fontos volt nekem.
Zsolti
Kihasználva, hogy Tomi előröl rontott a templomba, én a hátsó bejáratot céloztam meg, szerencsére nem volt kulcsra zárva. Az ajtó a sekrestyébe nyílt.
- Kezeket fel! – harsogtam, amint beléptem az apró helyiségbe. Lilla állt pár lépésnyire tőlem, kezében a síró keresztlányommal. Eszelős tekintetétől végig futott a hátamon a hideg.
- Engedd el a kicsit, vége van! – kértem nyugodt hangon.
- Nem!
- Miki magának akarta Vikit és a lányát is, mivel ő a kicsi biológiai apja. Hazudott neked. – beszéd közben megpróbáltam kizárni a beszűrődő dulakodás hangjait. Az én dolgom a pici biztonságba juttatása volt.
- Add ide Nórit, és beszéljük meg! Ha segítesz, nem kerülsz bajba, ígérem!
- Komolyan beszélsz?
- Ha segítesz börtönbe jutatni, új személyazonosságot kapsz. Lehetőséget, hogy ezt az egészet hátra hagyd. Ezt akartad nem? Más valaki lenni, többet véghezvinni.
- Igen. – a tekintete ellágyult, ahogy ránézett a karjában lévő picire. Fellélegeztem mikor felém nyújtotta.
- Gyere ide picim! – mosolyogtam a babára, és szorosan magamhoz öletem. A következő pillanatban egy lövés hangja dermesztette meg az arcomra kiülő halvány mosolyt.
Tomi
A lövés hangja a fülemben csengett. Lihegve feküdtem a templom hideg padlóján, tőlem pár lépésre a testvérem holteste.
- Tomi! – rontott ki a sekrestyéből Zsolti karjában a lányommal.
- Jól vagyok. – lihegtem, pedig az a néhány vágás, amit beszereztem fájdalmasan szúrt, de nem törődtem vele. Homlokon csókoltam a lányomat, majd a feleségemhez siettem.
- Viki! – vettem a karjaimba óvatosan. – Hívj egy mentőt!- kiáltottam a hátam mögé.
- Túl éli?
Ha nem a feleségem testét tartottam volna a karajim között puszta kézzel estem volna a mögöttem álló lánynak.
- Menj innen, mert esküszöm, rajtad állok bosszút, ha nem éli meg a reggelt. – sziszegtem, Viki haját simogatva. – Rendben leszel! – csókoltam meg a homlokát. – Szeretlek!
Viki
Lassú, egyenletes csipogás hangjára ébredtem. Amint kinyílt a szemem megrohantak az utolsó emlékeim. Beleborzongtam, és azt kívántam, bárcsak örökre kitörölhetném azt a napot az emlékezetemből. Virágillat csapta meg az orromat. Balra fordulva észre vettem, hogy a kis szekrényen egyhatalmas csokor rózsa díszeleg. Tekintve, hogy min mentem keresztül, kipihentnek és erőteljesnek éreztem magam. Csupán két dologra volt szükségem. Megnyomtam a nővér hívógombját, mire azonnal nyílt is az ajtó.
- Hát magához tért? – lépett be mosolyogva egy tőlem alig pár évvel idősebb lány.
- Meddig aludtam?
- Kedden hozták be, és ma van Csütörtök. Rémes dolgokon ment keresztül, ezért volt szüksége ennyi pihenésre.
- A kislányom… velem volt akkor…
- Ó, miatta ne aggódjon. Az ijedtségen kívül nem esett baja. Egy pszichológussal azért megnézettük a biztonság kedvéjért.
- Emlékezni fog valamire a történtekből?
- Az orvos szerint nem. Ha mégis kizárt, hogy kihasson a későbbi életére.
- Ki vizsgálta meg?
- Molnár Szilvia. Szólok a főorvosnak, hogy magához tért.
- Rendben. – mosolyogtam a lányra.
Alig, hogy magamra maradtam, ismét nyílt az ajtó.
- Tomi! – ha tehettem volna, a karjaiba szaladok, de az infúzió ebben megakadályozott, így megvártam, míg ő lép hozzám. A csókja gyógyír volt minden bánatomra.
- Soha többé nem engedlek el! – súgta a fülembe, majd ismét az ajkamra hajolt. Ekkor tűnt fel, hogy nedves az arca. Sírt.
- Mindennél jobban szeretlek! – felmordultam, mikor nem tudtam rendesen átkarolni, így magam mellé húztam az ágyra.
- Nem lesz ebből baj? - mosolygott játékosan, mialatt kényelmesen elhelyezkedett.
- A nővér szerint jól vagyok. az egyetlen, ami javíthat az állapotomon, a szeretteim közelsége. – néztem a szemébe.
- Ebben nem vitázom a páciensemmel. – Pironkodva kaptam a tekintetem az ágy végébe.
- Elnézést doktor úr! – szabadkoztam, de a világért sem tessékeltem volna le a férjem az ágyról. – Még ma este hazamehet, de előtte szeretnék elvégezni néhány rutinszerű vizsgálatot, hogy tényleg minden rendben legyen. Ha minden gördülékenyen megy, az estét, már a saját ágyában töltheti. – mosolygott. – Pár perc múlva az egyik nővér el is kíséri, rendben?
- Persze, és köszönöm.
- Ne nekem hálálkodjon, hanem azoknak, akiknek fontos. Az alatt a néhány nap alatt, amíg itt feküdt, valaki mindig ön mellett volt. Most már tényleg mennem kell, vár a többi beteg!
- Mi történt, miután elájultam? – pillantottam Tomira, mikor kettesben maradtunk.
- Nem hiszem, hogy ezt most kéne…
- De igen! – vágtam a szavába határozottan. – Mire hazamegyünk, magam mögött akarom hagyni ennek a szörnyűségnek az emlékét is.
- Órákba telt, mire megtaláltuk a templomot, de így is az utolsó pillanatban érkeztünk. Majdnem kimondtad az igent.
- Ne emlékeztess! – mordultam rá.
- Miki meghalt, lelőttem.
- Jaj, Tomi! – simítottam végig az arcán.
- Nem kell sajnálnod, már nem a testvérem volt. Az a fiú, akit ismertem, meghalt, mikor a húgommal együtt elhagyott.
- És Lilla?
- Hát, ezt tőle kell hallanod. – Halk kopogást hallottam, majd kinyílt az ajtó.
- Szia! – a barátnőm kerülte a tekintetem.
- Mi ez az egész? – pillantottam a férjemre, aki halványan mosolyogva megszorította a kezem.
- Azt hiszem, alapos magyarázattal tartozom azért, amit tettem. Tomi példáját követtem.
- Ezt hogy érted?
- Eszembe jutott, mikor elmesélted mit művelt Tomi, és gondoltam én is megpróbálkozom vele.
- Beépültél? – kerekedett el a szemem.
- Mondhatni. – mosolygott, és leült a másik oldalamra. – Bár nem voltam bepoloskázva. Az én dolgom annyi volt, hogy vigyázzak a lányodra, és húzzam az időt, amíg a fiúk meg nem mentenek.
- Nem buktál le?
- Elég hihető mesét találtam ki.
- Angéla férje is segített. – vette át a szót Tomi. – Ő hozta össze a barátnődet Mikivel.
- Te tudtál erről? – fordultam hozzá.
- Nem. Zsolti mindent elmesélt, miután a templomban megfenyegettem, hogy megölöm a barátnődet.
- Vásárra vitted a bőrödet miattam? – pislogtam könnyes szemmel Lillához.
- Tudom, hogy fordított helyzetben te is megtetted volna értem, vagy a testvéremért. – szorosan megöleltem, és számtalanszor hálát adtam az égnek, amiért ilyen barátom van, mint ő.
- Szóval akkor vége? – kérdeztem reménykedve. – Már senki nem bánthat minket?
- Vége! – csókolt meg lassan a férjem. - Minden rendben lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése